"...
Egy folyó eredt az Édenből, mely benne négy
ágra szakadt. Valamikor ez volt a fehér ember hazája,
s az emberiség bölcsője. Majd megváltozott
minden, a hegyek ormán fölolvadt a jég, s az ilyet
még sosem nem látó ember kíváncsian
túlmerészkedett rajta, meg akarta azt is szerezni, ami
sosem lehetett az övé. Hátrahagyta hát azt
a csodát és harmóniát, ami korábban
könnyűszerrel az ölébe hullott: elvándorolt
innen a szélrózsa minden irányába. De
élete is hamar megváltozott, már vérének
verejtékével kellett a földet megművelnie, ha
tőle táplálékot remélt. Művelte volna
és alkotott volna tárgyakat, ha lett volna mivel. Az
ottani hegyek nem adtak oly sokféle ércet és
ásványanyagot egy helyen s egymás társaságában.
Volt kincs ott is, de minden hegycsoport csak egyféle ásványi
érccel szolgált, a másikért hihetetlen
messzire kellett menni. De ha a „másik” már
megvolt, akkor az „egyik” tűnt igen messze. Szétvándorolt,
tovatűnt ez az emberi faj mindenfele. S immár védelmeznie
kellett azt a keveset, amije megvolt, s harcokat kellett indítania
annak megszerzésére, ami a máshol lakó
embertársának megvolt, de neki hiányzott. A
testvérek, s a belőlük származó
nemzedékrendek egymás ellenségeivé
váltak, s először jelenik meg az emberiség
történetében a testvérgyilkosság.
Kezdetben ennek a fajta emberiségnek még egyféle
beszéde és egyféle írása volt, de
a különválás, a megszerzésvágy
és az egymás szemében való gyűlölet
különbözővé tette őket: immár nem
értették meg egymás beszédét.
Nemzedékről nemzedékre egyre kegyetlenebb világ
jött el, de mindenfelé az öreg bölcsek egyféle
történetet meséltek EGY OLYAN HAJDANI VILÁGRÓL,
AMIKOR MÉG ISTENI HARMÓNIÁBAN ÉLT
MINDENKI. Megszületett, és mivel mindenki erre az
idillikus állapotra vágyott, így fentmaradt a
paradicsomi Édenkert története, mely elmeséli
az emberi származás eredetét, a különböző
népek valamikori testvérekként egyek voltak. Az
idő múlt, s e történetbe vetett HIT átalakult.
Mígnem már csak egy nép értette e
történet EREDETÉT. S a hagyományt is
ápolta, hiszen minden évezredben legalább
egyszer küldött törzseket a hajdani övéi
közé, a Kárpátok ölelte „sík
vidékre”. Az onnan visszatérő követek valóban
biztattak, a TÖRTÉNET IGAZ, „ők és mi egyek
vagyunk”, „közös tőről szakadtunk”, „egy apától
és egy anyától származunk”. Mígnem
ezt az utolsó népet is utolérte a sors, vagy
elpusztul vagy kénytelen elhagyni lakhelyét. Hová
menjenek, hova legyenek ? Nem volt más megoldás, hinni
az isteni gondviselésben, hinni egy régvolt
történetben. A fejedelem így döntött:
hét törzsével visszatér oda, ahonnan az
idők emlékezete előtt származott. Jól döntött,
mert a népe megmaradt és termékeny vidékre
bukkant. A hegykoszorú, mely körbevette e földet,
megvédte immár e népet. A hegykoszurú,
melyből négy folyó-ág csörgedezett valóban
egyként egyesült e hatalmas kert megöntözéseként.
Minden igaz, ami az emlékezetükben megmaradt ! Az
évezredek múlásával az ősfolyó
máshol vitte útját, azonban a visszatérők,
a „HAZATALÁLÓK” ragaszkodtak a régi
mederhez. Bár mások primitívnek titulálták
őket ezmiatt, s ezt vágták a fejükhöz: „nem
tudjátok, hogy nálatok dél felé folyik a
Duna ?!” Tudták. De az ő országuk, az Ő HAZÁJUK
egy másik világ volt, s ragaszkodtak ehhez a képhez
a térképeiken is. Ez az ősfolyam meder volt az
ÉLETFÁJUK, amit választottak immár „a
kertnek közepette”. S egyben ennek az ősfolyam medernél
elhelyezkedő TÖLGYFA, s tölgyfaerdő volt az Életfájuk.
Szent volt az erdő mely egy Ős-Világból megmaradt.
Szent volt nagyon ez az eredeti állapotú természeti
világ, ez az érintetlen, s megfoghatatlan szépségű
VAD-KERT. Majd évszázadok múlva idegenek
birtokolták itt a területet. A régiek közül
kevesen maradtak. Majd fölszabadultak, de hiába, mivel az
övéik közül is olyan emberek telepedtek ide,
akik nem ismerték e történetet. Hadakozniuk
kellett mindenki ellen, védeni kellett az ÖRÖKSÉGET,
az erdőt. Sokan csodálták is őket a megőrzött
emlékeikért. De új nemzedék jött,
amely már egyáltalán nem hallgatott a régiek
szavára, nem is figyelt oda, mivel „ők” már csak
TECHNIKÁT láttak. Az évezredek lovát
felváltotta a vasparipa. VASUTAT álmodtak ide, de ez
sokba került, fizetni kellett érte. Nagy volt az ár:
AZ ERDŐ ! Talpfák készültek belőle a vas-sín
alá. Kivágták az összes fát, s ezek
híján a régi történet már nem
volt érthető. Hét csemete titokban mégis túlélt
mindent, s mindenkit. Álom ez, vagy valóság ? Ma már
csak a HÉT VEZÉR FÁJA emlékezik és
emlékeztet erre a történetre..."
|